Nem vagyok teljesen biztos, hogy mit mond az elmúlt másfél hónapról, hogy az előző tényleges blog poszt egy nappal az ÓCEÁN AZ ÚT VÉGÉN publikációja előtt volt, június 17-én. Nagyjából azt mondhatja, hogy amikor volt egy kis szabad időm, túl fáradt voltam.
Szóval röviden összefoglalom, mi történt.
Kiadták az ÓCEÁN AZ ÚT VÉGÉNT. Angliában második helyen állt (Dan Brown által megverve), és első helyen az USA-ban. Mindkét országban a bestseller listákon van már hat hete. (Azt hiszem, most már hetedik az USA-ban.)
A visszajelzések fantasztikusak. Az egyik különösen boldoggá tett, amit a New York Timesban van.
"A gyermekkori emlékeket néha elfedi és betakarja mindaz, ami később rárakódik, ahogy egy felnőtt zsúfolt szekrénye alján az elfeledett gyerekkori játékokat," Neil Gaiman megírja a kecses és sötét álmait ebben a regényben, az Óceán az út végénben. "de sohasem vesznek el végleg." Ma már gyenge árnyéknak tűnik az, akik valaha voltunk, de Gaiman segít emlékezni a csodára és a terrorra és az erőtlenségre, ami uralt bennünket gyerekként. (...) Gaiman különösen tökéletesen irányít el minket a könyörtelenség, a bizonytalan álombirodalom gyermekkori világában. Van egy pillanat, a regény vége felé, mikor a narrátor leenged a kacsaúsztatóba (vagy az óceánba, ahogyan Hampstocks hívja) és a gondolatai elolvadnak és elér egyfajta természetfeletti megértést. "Láttam a világot, amiben születésem óta jártam, és láttam, milyen törékeny, láttam, hogy az ismert valóság csak egy vékony hab egy nagy, sötét születésnapi tortán, amiben lárvák és lidércek vonaglanak, meg éhség. "
Ami megismételte azt a tapasztalatot, amit mindig érzek Gaiman könyveinek olvasása közben. Az elméje egy sötét, mérhetetlen óceán, és akármikor elmerülök benne, ez a világ elhalványul, és átalakul egy sokkal szörnyűbb és szebb, amibe én örömmel belefulladok.
És A.S. Byatt ajánlója a the Guardianben van (!) és, nos, igazából százféle ajánló van és mostanra elvesztem a linkek között. De az embereknek, mindenhol tetszett.
Rengeteg interjút csináltak velem. Néhányban ugyanazt mondtam, és másokban mást említettem meg. Például itt van a Financial Times, ami gyorskérdéseket tett fel. /fordítása nemsokára elérhető az oldalon. D'alember/
Elmentem egy turnéra. Néha busszal utaztam, és néha nem. Nem tudtam sokat aludni, és dedikáltam sokezer könyvet sokezer megdöbbentően aranyos és türelmes embernek.
(A fotót a felbecsülhetetlen Cat Mihos készítette.)
Kiragadok pár bejegyzést néhány ember blogjából (köszönöm a Twitter bennszülötteinek, amiért pár jóra rámutattak): Itt egy bejegyzés a Symphony Space estéről, amikor Erin Morgensternel beszélgettem. Itt pedig egy gyönyörű bejegyzés a chicagói dedikálásról valakitől, aki mellettem állt, hogy minden működjön. És itt egy másik, egy képpel együtt egy aranyos embertől, aki szintén elfutott a találkozóra.
Portland után Seattle-be mentem, és volt egy varázslatos szünetem, amikor a legokosabb 18 írót tanítottam, akikkel valaha találkoztam, hogy hogyan.... nos nem vagyok biztos benne, hogy megtanítottam őket a "hogyanra", igazából. Inkább én tanultam tőlük. De ők diákok voltak a Clarion Westen: megörököltem őket Elizabeth Handtől, és továbbpasszoltam Joe Hillnek, és arra gondoltam, egy remek jövő áll előttük. (Több mint 700 író jelentkezett a 18 helyre.)
Néhányat közülük (és engem) meg tudtok nézni, ha a linkre kattintotok, aztán menj jobbra a legszélső oszlop harmadik sorába: http://www.theguardian.com/lifeandstyle/interactive/2013/aug/03/selfies-celebrity-instagram-twitter-photography
Aztán vissza az útra. Megint egy kisebb folttá vált, ugyanis egy repülő tragikusan ütközött landolás közben San Fransiscoban, ami minden gépet összezavart, lezárták a leszállópályákat és úgy értem nem érte oda másnap Ann Arborba csak a dedikálás után két órával, ami azt jelentette, hogy elkezdhettem, és mindenki nagyon kedves volt...
A csomagom elveszett és 4 napig követett az államokon keresztül.
A turné vége Lexingtonban volt, amikor John Scalzi bemutatott és kérdeztek, miközben egy rock banda hangosan játszott mellettünk: Nézzétek, itt vagyok én egy Cyberman maszkban a kulisszák mögött John Scalzival. És aztán illő véget ért Cambridge-ben, két nappal ezután. És aztán még később véget ért a Comic-Conon San Diegoban.
Egyébként a Comic-Conon már valóban NAGYON fáradt voltam.
Az Entertainment Weekly készített egy fotót rólam itt. Így néztem ki:
Bemutattam Eisnerst, félve attól, hogy a társ-műsorvezető, Jonathan Ross megcsókolgat (mint ahogy nyomon követhetitek a 2007-es pillanatokban is) (Mr Ross helyette John Barrowmant csókolta meg), noha felkészültem arra, hogy helyette Chip Kiddet csókolja meg, amikor feljött begyűjteni a Chris Ware végső Eisner díját. Voltam egy jó Sandman panelon Sam Keith-szel, J. H.-val, III. Williams-szel, Dave McKeannel, Todd Kleinnel és Shelly Bonddal. Jack Kirby és Will Eisner paneljain is voltam, és volt egy rivaldafény panel, ahol meginterjúvolt (és meglepően és elképesztően) Jonathan Ross.
Hazamentem.A feleségem lejött a turnéról. Felvettem a reptéren egy kézi aláírással.
A Newport Folk Fesztiválra mentünk. Egy freskót festettünk egy születendő baba falára.
Mind a kettőnknek kicsit többet kell bepótolnia.
Tegnap megint elkezdtem írni.
Ma Kanadába repülök egy újabb része miatt a turnénak. Toronto, Montreal, Vancouver. Attól tartok, már minden jegy elkelt.
Következő héten Hollandiába megyek dedikálni Rotterdamba és Utrechtbe, ott leszel a Lowlands Fesztiválon szombat délután 17:30-kor. Aztán a második körben Anglia, és ott az Edinburgh-i Könyvfesztivál. Az Edinburgh-i Könyvfesztiválra már elfogytak a jegyek...
Ha Észak-Angliában jártok, és szabadok vagytok aug. 18-án, este, gyertek el Portsmaouth-ba és nézzetek meg az EGY ESTE NEIL GAIMANNELben és a könyvdedikáláson a Guild Hallban. Aznap délután egy névadó ünnepség lesz, a Canoe Lake melletti kis út neve "Óceán az út végén" sétány lesz. Az Atlanti óceánba visz --- vagy végül is az angol Csatornába... (Részletek itt). Ha azt hiszitek, el vagyok ragadtatva ettől, jól gondoljátok, de egy csomó elragadtatás hozzájárul a Portsmotuh-i Rokonoknak, Akik Mind Elköltöztek Egy Egzotikus Helyre Mint Például Harlow visszajönnek erre a napra, hogy megnézzék, ahogy ragyogok az elégedettségtől a sétány-névadáson, és hogy elmondják, hogy a nagyszüleim büszkék lennének rám.
Érthetetlen, kétségtelen, de mégiscsak büszke.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése